A Nagy Szénbányász Díj

Mai hír az indexről: Spencer Tunick amerikai fotós újra „villantott”, legutóbbi „installációján” több mint 5000 embert fényképezett le meztelenül a sydney-i operház előtt. Korábban már több mint 75 városban adott elő hasonló attrakciót. Mielőtt mélyére ásnánk ennek a tömeges átverés-sorozatnak, egy dolgot szögezzünk le: meztelenül fényképezni/festeni/megformálni embereket teljesen oké dolog. Már legalábbis, ha esztétikus és/vagy szexuálisan értékelhető testű meztelen emberekről van szó, vagy amennyiben a modellek legalább pénzt keresnek ezzel. Ezen túlmenően azonban inkább a klasszikus mondás irányadó, miszerint „a segglyuk olyan mint a vélemény, mindenkinek megvan a sajátja és senki nem kíváncsi a másikéra”. Na jó, a klasszikusban talán fordítva van, de ez most mindegy.

Hétköznapi, csúnya vagy csak érdektelen embereket fényképezni, tömegesen és ráadásul ingyér' viszont sima átverés. Spencer Tunick „installációiban” ugyanis talán épp ez a legbosszantóbb: ahogy gyanútlan és jóhiszemű önkéntesek ezreit képes bepalizni annak ígéretével, hogy valami nagy dologban vehetnek részt, ha a lakóhelyük egy frekventáltabb terén meztelenkedve közröhej tárgyává teszik magukat. Pedig a valóság az, hogy csak eszközeivé válnak a világ egyik legnagystílűbb cukrosbácsijának, aki ráadásul igen szépen meg is él e perverziójából. A mögöttes művészi elgondolás akkora egy blöff, hogy foglalkozni se érdemes vele, idézet az index-cikkből (de kis keresgéléssel máshol se találtam értelmesebbet): Tunick „saját bevallása szerint művei nem exhibicionista vagy erotikus indíttatásból készülnek, céljuk inkább az, hogy rávilágítsanak az élet sérülékenységére a durva városi környezetben.” Az élet sérülékenységére, világos!

Tunick kreativitását jól tükrözi egyébként, hogy immár több mint 20 éve változatlanul ugyanarról az egy ötletről húzza le a sokadig bőrt: a különböző városokban készült tömegfotóinak a koncepciója kb. olyan szinten szokott változatos lenni, hogy Amszterdamban például biciklin ülő meztelen nőket fényképezett... Azon pedig már végképp nincs mit csodálkozni, hogy cukrosbácsink egyszer csak úgy gondolta, egy nemes cél mögé való beállással kellene megtámogatni életművét, és így a Greenpeace-szel összeállva egy gleccseren fényképezett pucér embereket a globális felmelegedés ellen tiltakozva. Keményen dolgozó szénbányászainknál már csak azért sem vágódna be.

B. Orsi nevű kedves olvasónk küldött egy linket, ami valóságos aranybánya, tele szénbánya-gyanús alkotók munkáival (na jó, van egy-két normális is). Az erős mezőnyből is kiemelkedik Raphaël Boccanfuso „Land art IV.” című munkája, ami valószínűleg egy kiadósabb eső után készülhetett valami építkezésen. A cím elgondolkodtató, mármint abban az értelemben, hogy a „sárkupac” találóbb lett volna, noha nyilván kevésbé mutat jól valami fancy katalógusban.

A svájci-francia alkotó az előző két posztban bemutatott művészekhez képest kispályásabb szélhámos lehet, legalábbis a wikipédián még nem szerepel. Ezért koncentráljunk inkább a műtárgyra, pontosabban arra a művészeti irányzatra, amit képvisel, ami nem más mint a land art. Ennek a lényege nagyjából, hogy – a természet formavilágára blabla stb. való hivatkozással – egyszerű földmunkákat adnak el a népnek műalkotás gyanánt. Behordani 50 köbméter földet egy képtárba, ösvényt taposni egy mezőbe és aztán lefényképezni – ezt egy bizonyos szubkultúra képes művészetnek tartani. Egyesek egyenesen odáig mennek, hogy még a szibériai folyók folyásirányának megfordítására irányuló szovjet erőfeszítéseket is egy „óriási happeningnek”, egy „hatalmas land-art műnek” értelmezzék.

Csak remélni tudjuk, hogy az ilyen művészek elegendő teret kapnak a kibontakozásra az idei pécsi kulturális főváros projekt környékén is: egészen pontosan a baranyai megyei autópálya-építkezéseken!

Mai műtárgyunkról bátran állíthatjuk, hogy a nagystílű pofátlanság egyik csúcsa. A műalkotás szintén a frankfurti Modern Művészetek Múzeumában található, méghozzá az állandó gyűjtemény egyik legmegbecsültebb darabjaként. A kiállítótermet is eleve hozzá tervezték. A szoborcsoport több elemből áll és sokadik ránézésre is nehéz eldönteni, mit ábrázolhat, dehogy egy lepusztult, kutyaszaros járdaszakaszhoz lehet valami köze, arra talán sokan tippelnének. (UPDATE! Köszönjük finomanarancs kommentelőnk címadási ötletét: "A seggemből kilógó, utolsó, nagy darab szar a korábbi erőlködés szánamlas eredménye felett" :DDDD) De nem: az alkotó szándéka szerint valójában villámlást ábrázol, szarvasra vetődő fénnyel (nem poén, tényleg ez a címe, eredeti nyelven: Blitzschlag mit Lichtschein auf Hirsch).

Azt a múzeum művészettörténészei is érezhették, hogy azért ez így önmagában egy kicsit gáz lenne, így – a többi kiállított tárggyal ellentétben – össze is állítottak egy füzetecskét, amiben öt oldalon keresztül magyarázzák e remekmű zsenialitását. Ezzel azonban leginkább csak azok alá adják a lovat, akik szerint a modern művészet a művészvilág, kritikusok és a gazdag emberek összeesküvése az egyszerű polgárok frusztrálására.

A füzetben ugyanis külön részt szentelnek a szoborcsoport minden egyes elemének: a villámnak, a szarvasnak, a szarvas körüli ősállatoknak, stb. Ebből például kiderül, hogy a villám nem más, mint a plafonról lelógatott bazinagy barnás-zöldes fémdarab a terem végében. Ezenkívül szó van még arról, hogy a villám itt megjelenített formájában milyen művészeti utalásokat tartalmaz más objektumokra (pl. a lávára, egy kontinensre vagy egy Giacometti-szoborra), csak épp arra nem térnek ki, hogy bazmeg, egy villám kurvára még csak távolról sem hasonlít erre az ocsmányságra! A szarvashoz (szarvas = a szürke fémlábakra támasztott használt vasalódeszka) fűzött magyarázat is csupán a szarvasnak a képzőművészetben betöltött szerepérő értekezik, illetve idézi az alkotó mester szavait: „Az ott egy szarvas, és a szarvas bizony nem ember.” Köszönjük.

A szoborcsoport elkövetője egyébként a 80-as évek végén elhalálozott Joseph Beuys, akit néhányan a XX. századi nyugat-német képzőművészet egyik legnagyobb alakjának tartanak. Mások meg sarlatánnak. A maga idejében nagy nyilvánosságnak örvendő és befutott művész volt, és egyébként tudott viszonylag normális szobrokat is készíteni. Hogy ezt enyhítő körülményként figyelembe lehet-e venni, mielőtt képzeletünkben a szénbányába zavarnánk dolgozni, annak eldöntését már az olvasóra bízzuk.

Persze lehet már előre is Pécsen kuncogni, de azért lássuk be, külföldön is szoktak hülyeséget csinálni. Első műtárgyunk jelenleg a frankfurti Modern Művészetek Múzeumában látható, elkövetője pedig az amerikai Jonathan Borofsky. Az alkotás elsőre egy nagycsoportosokkal végeztetett óvodai kézügyesség-gyakorlat végeredményének tűnik: vékony drótból kihajtogatott, nagyjából 30 cm magasságú számok, egymás után rendezve (lásd: a képen), a címe pedig meglepő módon: 5836429. Csak remélni tudjuk, hogy a szám nem a műalkotás árára utal (akármilyen pénznemben is legyen az kifejezve), különösen, hogy nekünk 8 eurót kellett a megtekintéséért a bejáratnál leszurkolni. Ennyi pénzért egy átlagos keresetű magyarnak több mint 2 órát kell melóznia, ennyi időráfordítással viszont bárki ki is hajtogathatja magának a képen látható „műalkotást”. Jó, most igazságtalanok vagyunk, mert a múzeumi belépő árában a többi műtárgy megtekintése is benne van...

Az alkotó Borofsky egyébként nem tekinthető kispályásnak a maga nemében: mindenféle menő egyetemeken tanult és tanít, illetve egy csomó városban láthatók hatalmas méretű, lapos és kissé amorf emberalakjai. Aki járt már a Berlin keleti részében levő Treptow városrészben, az biztos látta a Spree fölött álló, lyukacsos alumíniumlemezekből készült 30 méteres alakokat.

Borofsky számokhoz való vonzódásáról azt írja a wikipédia, hogy a mester – aki egyébként jellemzően az aktuális művészeti áramlatokat igyekezett lekövetni – 1967-ben rátalált saját hangjára: megállapította, hogy a festmény- és műtárgykészítés halott, és innentől kezdve inkább számokat írogatott papírlapokra. Így aztán élete első kiállításán képes volt papíríveket közszemlére bocsátani, amikre évek kitartó munkájával a számsort írta fel 1-től 2.346.502-ig. 1974-ben pedig újabb forradalmi ötlete támadt: elkezdte számolni a negatív számokat is! Közben pedig ilyeneket nyilatkozgatott, hogy „As an artist, my goal is to present … illustrations of my thoughts regarding the meaning of time“. Akit a többi, hasonlóan magvas gondolat is érdekel, itt olvashat utána.

Bár végül is, ha az „5836429” című alkotás előtt kihajtogatta drótból az előző ötmillió-nyolcszázharminchatezer-négyszázhuszonnyolc számot is, az tényleg kemény munka lehetett. Hogy egyúttal elismerésre is méltó-e, annak eldöntését kivételesen nem a szénbányászokra, hanem a naphosszatt számlák és kimutatások fölött görnyedő gyakorló könyvelőkre bíznánk...

Oké, én nem mondom, hogy a kortárs művészet úgy ahogy van szar vagy érdektelen. De látni kell, hogy jópár művész a szakmáját valamiféle pofátlansági versenyként értelmezi. Ezek az alávaló sarlatánok a jó ötlek, a tehetség és a kreativitás hiányát az "Elvont" állarca mögé rejtve próbálják leplezni. Sajnos ezt néhányan be is szopják, (ők a sznobok).

Ezt a blogot viszont nem nekik, hanem azoknak hoztuk létre, akik ki szeretik mondani, ha a király meztelen. Akik egy művészeti alkotást nézve (akár múzeumban, akár utcán vagy bárhol másutt) küldték volna már legszívesebben szénbányába dolgozni az "érdemes művészt", hogy megtanulja végre mi az, hogy kemény munka és teljesítmény!

A hasonló élményekről szóló beszámolókat várjuk a szenbanyasz@gmail.com-ra, lehetőleg fényképekkel is illusztrálva (ha tilos fotózni a múzeumban, annál inkább!). Nem kell ilyen, a Kétfarkú kutya pártéhoz hasonló kifinomultságú görbe tükröt tartani a kiválasztott művészek elé. Az adott alkotás leírása, egy sommás vélemény, mint például "hát ez egy vicc, ilyet még én is tudok" és még egy kis jól megérdemelt fikázás bőven megteszi. Na nehogy már csak az úri társaságok privilégiuma legyen a műkritika! Írjon tehát, kedves Olvasó, és ne feledje: idén Pécs Európa kulturális fővárosa! :))

Év végén pedig szavazást tartunk, hogy a posztra érdemesnek tartott műremekek és alkotók közül ki is kapja a legpofátlanabb munkáért járó Nagy Szénbányász Díjat.