A Nagy Szénbányász Díj

A mai bejegyzés a pesti Ludwig Múzeumban látható Taiwan Calling vendégkiállításról szól. Be kell valljam, eredeti tervem az volt, hogy majd ilyen jó kis furcsa-sárga-emberkézős, vissza-a-rizsföldekre küldős fikázást írok, de az az igazság, hogy a kiállítás elég jó. Jónéhány eredeti és/vagy jópofa alkotás van, a bénábbakat pedig legalább az egzotikum érdekessé teszi: például azt a különben teljesen értelmetlen videót, amiben a szereplők szavakat sorolnak a szép, melódikus kínai nyelven. Ilyen borús, hideg, téli időben pedig kifejezetten szívmelengető érzés szubtrópusi tájakon és pálmafák közt készült képeket nézegetni.

Na persze a méltatás azért nem a mi kenyerünk, így koncentráljunk inkább a Taiwan Calling gyengébb láncszemeire. Például Tsai Charwei installációjára, ami a szokásos kortárs művészi pofátlanságot még egy kis állatkínzással is megfejeli. A több darabból álló (Uszadékfa 2010, Hal-projekt 2008) műalkotás-együttes részei: padlóra kiszórt, egybefüggő homok, néhány uszadékfa, amihez hasonlót bárki szedhet az alsó rakparton, illetve egy projektor, ami egy pár perces jelenetet vetít a homokra. A jelenetben partra vetnek egy halat, ami fickándozik még egy kicsit, majd amikor már csak csendesebben fuldokol, akkor egy kéz fekete írásjeleket pingál a hasára, amíg az be nem tellik (video itt).

A művésznőnek egyébként éppen ez a specialitása: írásjeleket, szövegeket pingálni a legkülönfélébb dolgokra, például fára, gombára, egy darab tofura (figyeljük meg az étellel való játékot, mint visszatérő motívumot!), csontokra, húsdarabokra, stb. Mindennek az értelmét nehéz kibogarászni, annyi biztos, hogy valami buddhista szósz is van az egészen, aki akarja, itt próbálhatja befogadni Charwei kisasszony gondolatait. Én kb. a felénél feladtam.

Féltem, ha a végére érek, akkor elhatározásommal ellentétben mégiscsak elkezdek rizsföldezni...

Mivel mostanában nagyon alacsony az oldal nézettsége, durvítunk, és a mai posztba egy kicsit több szexet és erőszakot teszünk. Ehhez remek apropót szolgáltat Geri nevű olvasónk által küldött kép, amely az alábbi kísérőszöveggel érkezett:

"Szeva szénbányász! A hétvégén voltunk Frida Kahlo kiállításon Bécsben, onnan küldöm neked ezt a képet: a művésznő rajza a saját férjéről. Rendes bányászcsaládban jól elverik az asszonyt ilyen szemtelenségért :DDDD"

Az alkotó Frida Kahlo egyébként a leghíresebb mexikói festőnő, az előző század első felében élt és leginkább a - különben teljesen szerethető - szürrealista stílusban alkotott, színes képek, érdekes asszociációk, stb. Nála jó 20 évvel idősebb férje a szintén festő Diego Rivera volt, akiről valószínűleg tényleg készülhetett előnyösebb ábrázolás is életében. Tény emellett az is, hogy Kahlo magáról például tudott ilyet is festeni (bár persze ez nem is rajz, hanem már a kész festmény):

Mondjuk az is igaz, hogy Diego Rivera nem volt épp az a kimondott mintaférj: ott csalta szegény Fridát, ahol csak tudta. Ehhez képest a fenti, vizuális büntetés még enyhének is tekinthető: egy igazi, forróvérű spanyol-indián félvér menyecske a vén kecske szemét is kikaparta volna (Frida Kahlo viszont félig német volt).  És lássuk meg ebben is a pozitívumot: Picasso például úgy festett teljesen felismerhetetlen kockákat a nőmodelljeiből, hogy szerencsétlenek az égvilágon semmit sem ártottak neki, Kahlonak ezzel szemben a megcsaláson kívül is nyilván ezer-egy oka lehetett leverni a mérgét a férjén. Igaz, a bosszúrajznál nem állt meg: a mexikói szappanoperás iskolát követve Frida is felszarvazta az urát, többek között még az akkoriban Mexikóban bujkáló Lev Trockíjjal is, ami azért valljuk meg, egy kicsit durva (nem vicc, tényleg megtörtént). Főleg, hogy e perverzió mögött a hajtómotívum vélhetően az lehetett, hogy maga Frida Kahlo is vonalas kommunista volt (utolsó képe például épp egy Sztálin-portré volt).

Ehhez képest a sors iróniája, hogy a mexikói jegybank éppen őt tette fel legutóbb az 500 pesós bankjegyre, a pénzre, a kapitalizmus eme szimbólumára. Ha más nem, hát ez mindenképp siker: hány festő kap még egy ekkora esélyt az élettől a széles néptömegek szeretetére?!

Most, hogy a chilei bányászok ilyen szerencsésen kiszabadultak, ráadásul néhányan közülük a hírek szerint akár celebek is lehetnek, és annyi pénzük lesz, hogy el se tudják majd költeni, szóval nekik kedveskednénk soron következő kortárs műtárgyunkkal. Ezt a - hm, minek is nevezzük? - "dolgot" a madridi Reina Sofiában láttam, ami Európa egyik legjelentősebb modern művészeti múzeuma. Szóval az alábbi kép nem tévedés, nem egy hulladék-lerakónak használt régi kolostor folyosóját látjuk rajta, hanem Allan Kaprow "Yard" című alkotását, amelyet a májsztró eredetileg 1961-ben készített, és ez a mostani már a sokadik "izgalmas újraértelmezése". Az újraértelmezés ebben az esetben nagyjából azt jelentheti, hogy egy kicsit más formában és máshol hánynak egymásra használt autógumikat.

Az eredeti, 1961-es mű bizonyos szempontból hiánypótló volt: a new yorki underground galéria udvarára összehordott gumikra ugyanis a közönség felmászhatott, átrendezhette őket, így pedig akár olyan fiatal városi értelmiségiek is bepiszkolhatták velük a kezüket, akiknek máskülönben ilyesmi soha nem adatott volna meg.

Az alkotó Kaprow egyébként nagypályás figurának számít: az ő nevéhez fűzödik például a "happening" mint kortárs alkotási forma megalkotása. Hogy mi az a happening? Állítólag még a szakértők is nehezen tudják definiálni, ahogy én értem, annyi biztos, hogy az értelmetlen időelbaszáshoz van valami köze. Kaprow mester egyik happeningje a Wikipédia szerint pl. ebből állt: "Az első napon minden részvevő besározta egyik ruhadarabját, este kimosták őket tengervíz és esővíz keverékével. A második nap lekvárral kentek be egy autót és lenyalták. Este a tengerparton egymást bekenték lekvárral, a lekvárral bekent embereket elásták a homokba és várták, hogy az apály kimossa őket." (és persze nehéz elhinni, hogy közben nem toltak semmit - a szerk.). A happeningek híre aztán úgy jutott el a nagyközönséghez, hogy megírták mindenféle újságokban, a rajongók pedig leginkább azok közül kerültek ki, akik soha nem voltak ilyenen, csak olvastak róluk. 

Az egész mögött az ideológia az volt, hogy a művészetet minél inkább közelítsék a valós élethez (Istenem, hányszor hallottuk már ezt is...). Maga Kaprow is - meglepő őszinteséggel - így nyilatkozott erről: "life is much more interesting than art". Annyi esze persze azért volt, hogy a "life"-ból nem a szarlapátolós részét ragadta meg, hanem csinálgatta a kis happeningjeit és művészetet tanítgatott mindenféle fancy egyetemeken. Hosszú életet élt, sok elismerést kapott és nem szenvedett hiányt.

Na, chilei bányászok: ha tudtátok volna odalent, hogy így is lehet, akkor tényleg annyira küzdöttetek volna, hogy visszakerüljetek a felszínre? :DDDD

Régen, amikor még 19 éves voltam, jóval kevesebbet ismertem a világból és az SZDSZ-re szavaztam, akkor azt hittem, hogy az ARC kiállítás valami progresszív dolog, tartalmas üzenetekkel, vicces-ironikus formában. Jó néhány év kellett hozzá, hogy elkezdjem annak látni, ami: fájdalmasan provinciális, humortalan modoroskodásnak.

Jó, el kell ismerni, hogy szinte minden évben, így idén is, van 3-4 tényleg eredeti, tényleg vicces plakát. Ezek megtekintéséért viszont túlságosan nagy ár végignézni a többi csapnivaló alkotást, amiknek még nem is az a legnagyobb bajuk, hogy ostobák és rosszak, hanem hogy elviselhetetlenül kiszámíthatók: évről-évre mindig ugyanazokat az újrafelhasznált sémákat tolják az arcunkba. Lássuk, melyik az az öt alapkoncepció, amiről a társadalomkritikai érzékkel megáldott magyar kreatívok és művészek nem szégyellik minden évben újra és újra lehúzni az újabb bőrt:

1. A „magyar-szemét” koncepció. Ezeken a plakátokon többnyire szeméttelep, lepattant busz, ház, lakótelep, ilyesmi látható, vagy egy magyar zászlóval, vagy más egyértelmű utalással, hogy a bemutatott disznóól bizony Magyarországon található, sőt az nem más, mint maga a magyar igénytelenség (lásd a fotó). Az ilyen plakátok elkészítése minimális ráfordítást igényel (a témát, fotót nem nagyon kell keresni, a koncepció ékegyszerű), a siker viszont garantált: hiszen melyik néző ne átkozta volna már a magyar balsorsot egy felborított kuka vagy egy rohadó homlokzat miatt? Ööö, mondjuk esetleg az, aki látott már durvábbat külföldön. Persze ők nincsenek olyan sokan. Pedig ahhoz, hogy igénytelen, mocskos városokat lássunk, nem kell feltétlenül Indiáig vagy Romániába menni: a nagybetűs Nyugat-Európából például Brüsszel vagy Milánó már éppen megteszi. 

 2. A „szivárványos-toleráns”. Ilyen plakátból van a legtöbb minden évben. A lényeg, hogy adott néhány hajléktalan/roma/zsidó/buzi/egyedülálló anya/stb., és valahogy érzékeltetve van, hogy velük a gonosz, összeesküvő többségi társadalom milyen durván kibabrál. Ezek persze sokszor valóban (néha meg épp kevésbé) súlyos, másfelől viszont eléggé bonyolult társadalmi problémák. A plakátokon persze minden egyszerűen, fekete-fehéren jelenik meg, de így legalább gondolkodni se kell rajta sokat. A legbosszantóbb mégis ez az álszent – és a védelembe vett csoporttal szemben végtelenül cinikus – képmutatás: vajon az alábbi képet készítő Raffai Péter / Drahos Zsolt páros például hány kisfröccsre valót adott a táblát tartó bácsinak a pózért? 

3. Az „anti-nacionalista”. Ez is örökzöld sláger, ezekből rendre megtudhatjuk, hogy a soviniszta-irredenta-fasiszta-stb. magyar nacionalizmus bizony még mindig komoly fenyegetés a világbékére. Kiváló példa rá Kovács Attila / Pohorelli László – feltehetően 5 perc kemény munkájával kitalált és elkészített – nagymagyarországos táblája. Most őszintén srácok, szerintetek 2010-ben tényleg bárkit is komolyan érdekel még Nagy-Magyarország azon túl, hogy néhányan – vélt vagányságból és rosszízlésből – kiteszik a matricát a kocsira? Még a Jobbik programjában is csak annyi van, hogy a magyar lakta területek hovatartozásáról kellene népszavazást rendezni egyszer valamikor a távoli jövőben… 

4. Az „aktuáltpolitikai karikatúra”. Ez a csoport a Hócipő, Uborka és társai nyomába szegődve aktuálpolitikai gegekkel próbálja megrohamozni a rekeszizmainkat. Itt van pl. Horváth Péter „Itt az Udo, Magyarország!” című plakátja. Értitek, nem „itt az idő”, ahogy a Fidesz mondta, hanem az Udo. Idő-Udo, hahaha, hát nem jópofa?! Pedig az ilyen típusú szóviccek kiötlőitől már legkésőbb gimiben elhatárolódott a jobb társaság, annyira kényelmetlenül érezte magát a tréfáiktól – helyettük is. A másik ilyen volt az a pofátlan csávó, aki az Obama-féle „Yes, we can”-ből és a kenőpénzből csinált szóviccet, de volt még persze kínos Schmitt Pálos idétlenkedés meg Nemzeti Együttműködés is… 

5. A „pimasz”. Nagyon hasonló az előző kategóriához, csak a debil ovihumort aktuálpolitika helyett a nemzeti szimbólumokkal ötvözi! Mert egy igazán progresszív társadalom a nemzet nagyjaival is képes viccelni. Mint az a – feltehetően fiatalkorú elkövetőkből álló – alkotócsoport, akik Petőfi Sándor szeme helyére raktak valami nagyon furcsa dolgot. Ami persze elsőre tényleg jó poén volt - még áltisi 5-ben, amikor az ember először kidekorálta az irodalomkönyvet…

Persze az ARC-ért legalább nem kell fizetni, és hát ahogy a mondás tartja: ingyé’ még a szar is jó. A vizuális szennyezésért viszont ennek ellenére is azt mondanám, hogy szénbányába ezekkel az arcoskodó köcsögökkel! De legalább egyszer húzzanak le egy napot egy hajléktalanszállóban vagy egy szabolcsi kisfaluban…

A hétvégi Múzeumok Éjszakájára való melegítésképpen íme itt egy alkotás a múlt heti hasonló prágai rendezvényről, Dani haverunknak hála. Lehetséges, hogy a művészt a klasszikus Rapülők-szöveg („Hazafele adsz a kultúrának / Elolvasod mind a KRESZ-táblákat”) inspirálhatta: a kiállított műtárgy – amelynek címe: „Búskomor” (Gloomy) – ugyanis lényegében egy kocsiajtó. A művészi hozzáadott érték néhány furcsa, golyó ütötte (?) lyuk és egy japán tanmese egy emberről, aki szerette a sárkányokat és teleaggatta a lakását sárkányos képekkel, aztán amikor meglátott egy igazi sárkányt, akkor meghalt félelmében. 

A művész Jan Jakub Kotík fikázásától ezúttal most eltekintenénk, mivel szegény néhány éve hunyt el fiatalon rákban, és hát nekünk is van azért szívünk, meg aztán végül is nélküle ez a poszt se jöhetett volna létre, és tulajdonképpen voltak egész érdekes művei is. Nyugodjék békében. Ez az alkotás egyébként a Prágai Nemzeti Galériában tekinthető meg.

Ugyanakkor ezúton is szeretnénk felhívni az olvasók figyelmét, hogy szombat este Múzeumok Éjszakája lesz Budapesten, így használják ki az alkalmat, járjanak nyitott szemmel és küldjenek nekünk szénbánya-gyanús alkotásokat. Mi ott leszünk, kóklerek, reszkessetek!

Az alábbi műremeket Dániel küldte nekünk Berlinből, a Kunsthaus Tachelesből. A kompozíció egy üvegpohárból, két alumíniumkanálból illetve egy fából és valami agyagszerűségből összeeszkábált péniszből áll, a címe pedig az alatta lévő felirat szerint: „mangiare bere scopare”, ami azt jelenti olaszul: enni, inni, dugni. Nem, természetesen a lavorare (dolgozni), a creare (alkotni) és a contribuire a produzione (hozzájárulni a termeléshez) kifejezések véletlenül sem szerepelnek a címben, mint ahogyan a bányászcsákány, a szeneslapát vagy a csavarkulcs is valahogy kimaradtak a kompozícióelemek közül.

Mindenesetre, ha túltesszük magunkat azon a tényen, hogy ez igazándiból nem is egy műtárgy, hanem legfeljebb valami diákcsíny, amelyhez hasonlókat bármelyik iskola felsőtagozatosai naponta követnek el, szóval ha mindezen felülemelkedünk, akkor akár értékelhetjük is a – sajnos ismeretlen – alkotó őszinteségét. Végül is legalább megkímél minket a szokásos mellébeszélésről, így ezúttal szó sincs arról, hogy a műtárgy valami elvont és magasztos dolgot akarna mondani. Sőt, a kompozíció által felmagasztalt témák, mármint az evés-ivás stb. tulajdonképpen teljesen legitim és támogatandó céloknak is tekinthetők, nincs is ezzel semmi baj. Az olasz címadás mondjuk nagyon modoros (ide nézzenek, milyen nemzetközi, milyen bohém vagyok!), de hát amennyi ilyen elbaszott művészarcot bevonz a „berlini szcéna” a világ minden tájáról, még az sem kizárható, hogy az alkotó akár valóban olasz is lehet.

A Kunsthaus Tacheles egyébként is messze áll a sznob galériák világától: ez valójában egy lebontásra ítélt épület, amit még a 90-es években foglalt el önkényesen pár (élet)művész, és hát végül is, ha jól érzik magukat ott a romokon meg a szemétben, akkor tulajdonképpen kit zavarnak vele? Ööö, hát mondjuk a német adófizetőket, akik összedobják a pénzt a segélyükre, lehet, hogy egy picit. Ja, meg az épület tulajdonosát és a hitelezőit, akik a hírek szerint nemrég már a bírósági határozatot is megszerezték a romhalmaz kiürítésére. Gondolom az épülethasználatról szóló vitában a mangiare bere scopare sem épp a legerősebb érv lehetett az épület jelenlegi funkciójának fenntartása mellett…

A képen látható vasember, aminek a címe lényegretörően csak "Vasember" (Eisenmann) Mainz városában található, egy lengyel művész, Zbigniew Frączkiewicz munkája, és 1990-ben állították jelenlegi helyére - az emléktábla szerint - a náci Németország kapitulációjának 45. évfordulója alkalmából. Persze magán a műfajon - mármint a világháborús emlékművek műfaján - is el lehetne itt egy kicsit merengeni, hiszen ezek egynémelyike nehezebben gyógyuló sebeket ejtett néhány európai városon, mint maguk a bombázások. Van itt azonban még más érdekesség is.

Frączkiewicz ugyanis nem csak Mainzot büntette be az ominózus szoborral: a linkre kattintva azt láthatjuk, hogy Hattingen városába is ugyanilyen monstrumokat szállított, méghozzá rögtön hármat is. Mondjuk soha nem voltam túl jó az ilyen "találd meg a 10 különbséget a két kép között" típusú játékokban, de nekem úgy tűnik, hogy a szobrok között legfeljebb csak a címükben van eltérés, a hattingeni verzió elnevezése ugyanis:  "Vasból készült emberek" (Menschen aus Eisen). Ez a link pedig egy berlini iskola honlapjára mutat, ahol nagy lelkesen beszámolnak egy bizonyos Frączkiewicz nevű lengyel szobrász "Mi vagyunk a  XX. század" című szoborcsoportjának 2001-es leleplezéséről, és na vajon mit látunk? Bizony, a vasembereket, bár igaz, hogy itt a művész rájuk aggatott valami vasköpenyt is, azért a vasfasz mégiscsak durva lett volna egy iskola udvarán...  

Vajon arról van itt szó, hogy a ravasz polák ocsmány szobrok Németország-szerte történő elhelyezésével áll bosszút hazája II. világháborús szenvedéséért a német lakosságon? Vagy pedig csak egy szélhámos használta ki az internet előtti korszak lehetőségeit, amikor a megrendelők még nem tudták ellenőrizni, hogy az érdemes művész ugyanazt süti el náluk, amit már előtte máshol és többször is?

Mindenesetre a mainziak - szép példáját mutatva a kölcsönös tiszteletnek - rosszul írták le Frączkiewicz nevét (az emléktáblán Fraczkiewiecz szerepel, emiatt egyébként először alig találtam meg a csávót a neten). Vagy lehet, hogy az alkotó adta meg a nevét szándékosan rosszul, gondolva már a következő megrendelésekre is?  

A blog kezdeti posztjaiban inkább nagyobb stílű szélhámosokkal foglalkoztunk: Borofsky, Beuys, Tunick mind-mind igen nagy hírnévre és sok pénzre tettek szert a kóklerságaikkal. Őket ezért sújtsa megvetés, van viszont egy olyan, sokkal népesebb kategóriája a szénbányába való művészeknek, amelyik inkább a kisebb pénzű ügyfélkör bepalizására kénytelen szorítkozni, ők pedig keresve se találhatnának védtelenebb áldozatot, mint a turistákat. 

A hétvégén úgy alakult, hogy rövid időt Bruges-ben töltöttem (mellesleg miért nevezzük Brűzsnek magyarul, amikor a város Belgium flamand részén van, nem pedig Valóniában, a flamand név pedig Brugge, és majdnem így is kell flamandul kiejteni?), ami ugye nagy turista-látványosság és persze lehúzó hely. És hát mit is lehetne kezdeni egy régi város közepén porosodó ódon piaccsarnokkal: ha már úgyis ott tengődik, nyissunk benne ingyenes kortárs művészeti kiállítást! Bruges-be úgyis mindenki a kultúra és a történelmi múlt miatt jön, ráadásul esetleg még a kiállító helyi művészeknek is csurran-cseppenhet egy-egy ízléstelen, de gazdag ukrán vevő, és akkor legalább annyival is kevesebb segélyt kell nekik fizetni.

Feltehetőleg ilyen megfontolásból kerültek Linda-Marie Pattyn (mentségére mondva: nem ő volt az egyetlen ilyen a városban) alkotásai is a régi Bruges-i piac épületébe. Ezekre első pillantásra talán könnyelműen az "ocsmány mázolmány" minősítést aggatnánk, valójában azonban ez túlértékeli a műalkotást: ezek a képek még csak nem is kiugróan ocsmányak, egyszerűen csak mázolmányok.

A szénbányász városfejlesztési tippje: Bruges jobban tenné, ha régi posztókereskedőinek szentélyét nem alázná meg ilyesmivel és inkább arra gyúrna, ami valaha felvirágoztatta: vagyis használható áruk előállítására és kereskedelmére.

A következő levelet és a hozzá tartozó képet Alkibiádész nevű olvasónktól kaptuk: "Olvastam a legfrisebb bejegyzést a szénbányász blogon és eszembe jutott, hogy anankidején vótunk a lengyel vielicskában (Wieliczka vagy hogyan írják), ami világörökség és hát egy sóbánya, ami tele van a helyi bányászok által faragott sószobrokkal, amik egyébként ótvar gagyi módon néznek ki... Amikor ott jártunk, gondoltam is, hogy bzmeg, ezek a buzik szarni jártak a bányába, vagy mi? Mert Recsken és egyéb bányákban nem nagyon volt idejük a melósoknak ilyen szarokat farigcsálni... Szénbányába velük! :DDD"

Az a helyzet, hogy sajnos nem tudunk egyetérteni a kedves olvasóval. Először is: volt azoknak a sóbányászoknak rendes munkája? Volt bizony. Emellett az már mindenkinek magánügye, hogy mivel kúrja el a szabadidejét. Másodszor: az általuk készített szobrok - mégha eseteg a nappalinkba nem is tennénk ki - rendelkeznek kézzel, lábbal, fejjel, úgy egyáltalán mindennel, amivel egy emberalakot formázó szobornak rendelkeznie kell? Bizony, igen. Harmadszor: az ilyen és hasonló elhajlásokkal könnyedén elterelhetjük a figyelmet az igazi kóklerekről: vajon hány napot lett volna képes végigcsinálni egy sóbányában egy-egy olyan sarlatán, mint a már bemutatott Jonathan Borofsky vagy Spencer Tunick?!

Szóval: el a kezekkel a sóbányászoktól!

Mai hír - és ráadásul már a Subbán is kivesézték - a csecsemőjét diktátoroknak beöltöztető dán művésznő, Nina Maria Kleivan esete. Ezt csak annyival egészítené ki a bennünk lakozó szénbányász, hogy épp Dolfi bácsi példája mutatja, általában nem lesz jó vége, ha egy művész politikával kezd el foglalkozni. Ez a másik végletre is igaz: kevés idegesítőbb dolog van a világbékéért prédikáló művészeknél Bonótól Manu Chaoig. Ha ezeken az arcokon múlna, az ENSZ kötelezővé tenné, hogy mostantól mindenki szeresse egymást, az éhinséget meg a szegénységet meg tilcsák be... Ja, meg persze legyen ingyen és legális a marihuána és ne kelljen dolgozni.

Lemenni a csákánnyal a bányába, melózni egész nap kőkeményen, na abból soha nem lesz se háború, se másmilyen kínos attrakció. 

A legszomorúbb, hogy a dán hölgy ezzel az olcsó húzással igen gyorsan szert is tett a nagy népszerűségre: a google több találatot ad ki a nevére, mint a "UK Coal Plc"-re, pedig az Anglia legnagyobb szénbányász cége, bazmeg! Az első 200 találatot végignéztem, mind ez a diktátorbébis hülyeség volt...