Vajon mit csinált Steve Jobs, amikor 1985-ben kirúgták az Apple-től? Talán elkezdett ő vagy a támogatói jajjveszékelő cikkeket irogatni a (baráti) sajtóba meg szaladgálni fűhöz-fához, hogy szakmailag megalapozatlan, igazságtalan, az egész szakmára szégyent hozó, stb. POLITIKAI döntés született? Nem, hanem odébb állt és csinált egy jobb céget. Hiszen ő nem egy (állami tulajdonú) magyar művészeti intézmény igazgatója volt.

Nekünk viszont sajnos minden egyes, a régi igazgató leváltásával végződő igazgatói pályázat után végig kell hallgatnunk ugyanezt a kultúrkampfos picsogást. Ez mindig így történt az elmúlt 20 évben, és most, pár hónappal ezelőtt a Dörner-ügyben, illetve az éppen aktuális Trafó-pályázaton is, ahol Bozsik Yvettet nevezték ki az eddigi igazgatóval, Szabó Györggyel szemben.

A Dörner György körüli nagy perpatvar valamennyire még menthető is volt, hiszen azért szélsőjobbos igazgatót kinevezni egy önkormányzati színház élére mégiscsak vérciki. (Bár azért itt is inkább egy sokkal pitiánerebb sztori rajzolódik ki a háttérben. Legalább is Gáspár Sándor szerint valójában Eperjes Károly nyomta be Dörnert azért, hogy így álljon bosszút az Új Színház akkori művészeti vezetőjén, Szikora Jánoson, aki egyszer valamikor, valahol ellene szavazott valami másik helyen. Hát erre már tényleg csak azt lehet mondani, hogy valaki szóljon már az óvónéninek...). 

A Trafó körüli rinyálás viszont szélsőjobbos szál híján végképp menthetetlen. És emellett borzasztó röhejes is: ebben a cikkben az egyik szakember pl. úgy fikázza le az új igazgató zenei programját, ami nekem boldog áltisis koromat idézi, amikor emberek tényleg képesek voltak őszintén összeveszni azon, hogy most akkor az Ace of Base az menő vagy gáz.

Ettől az elviselhetetlen hisztitől egyetlen módon szabadulhatnánk meg egyszer s mindenkorra: privatizálni kell az összes színházat, művészeti műhelyt, alkotóházat, színpadot, stb., az összeset, kivétel nélkül kivenni állami-önkormányzati tulajdonból és eladni magánbefektetőknek. Egy magánvállalkozásnál ugyanis teljesen magától értetődő, hogy a tulajdonos azokat bízza meg az üzemeltetéssel, akiket a saját (profit- vagy más egyéb) szempontjai alapján éppen szimpatikusnak talál. Szerintem egyébként ennek akkor is természetesnek kellene lenni, amikor a tulajdonosi jogokat konkrétan egy polgármester gyakorolja - csak hát ugye a mindig borzasztó tudatos (legalább is ilyenkor tudatos) adófizetők szeretnek mindenbe belepofázni. (Persze amikor áfás számlát kellene kérni, akkor ugyanők már messze nem ilyen közpénz-tudatosak...).

Erre meg ugye azt szokták mondani, hogy dehát a kultúra az sokkal fontosabb annál, hogy a piac farkastörvényeire bízzuk, még a végén kevesebb színház lenne és drágábbak a jegyárak. És akkor mi van? Valójában a kultúra ugyanúgy egy iparág a sok közül, mint ahogy a szénbányászat is, a színházi előadás meg egy termék, mint a gyümölcsjoghurt. Ha a joghurt-lobbiba nem tömjük az állami szubvenciót, hogy több és olcsóbb legyen a joghurt, akkor a sokkal idegesítőbb arcokat felvonultató kultúrlobbiba miért kell? 

Főleg, hogy a budapesti színházi szcéna - a benne forgók szerény önértékelésével ellentétben - egyáltalán nem világhírű vagy világszínvonalú és nem hozza meg hetente a katarzist a közönségnek. Rendszeresen járok színházba, de becsléseim szerint, úgy kb. 3-4 évente látok olyan darabot, ami tényleg nagyon elgondolkodtató vagy emlékezetes a számomra, és emellett még évente egyszer-kétszer kifejezetten jó és szórakoztató alkotásokat. A többség azonban inkább az "egynek jó" vagy egyenesen a "bosszantó, ostoba, béna" kategóriájú iparosmunkák közé tartozik. Nagyjából ugyanezeket az arányokat pedig a teljesen állami pénz nélkül működő Hollywood és a kedvenc kispesti videótékám is hozni tudják. (Mellesleg az USÁ-ban a színházak nagy része is magánvállalkozás).

A szénbányász-blog ajánlása tehát ezúttal nem a bányamunka lenne a magyar színházi slepp számára, hanem hogy fejezzék be a hisztit és húzzanak le pár évadot egy profitorientált magánvállalkozásban.