A blog kezdeti posztjaiban inkább nagyobb stílű szélhámosokkal foglalkoztunk: Borofsky, Beuys, Tunick mind-mind igen nagy hírnévre és sok pénzre tettek szert a kóklerságaikkal. Őket ezért sújtsa megvetés, van viszont egy olyan, sokkal népesebb kategóriája a szénbányába való művészeknek, amelyik inkább a kisebb pénzű ügyfélkör bepalizására kénytelen szorítkozni, ők pedig keresve se találhatnának védtelenebb áldozatot, mint a turistákat. 

A hétvégén úgy alakult, hogy rövid időt Bruges-ben töltöttem (mellesleg miért nevezzük Brűzsnek magyarul, amikor a város Belgium flamand részén van, nem pedig Valóniában, a flamand név pedig Brugge, és majdnem így is kell flamandul kiejteni?), ami ugye nagy turista-látványosság és persze lehúzó hely. És hát mit is lehetne kezdeni egy régi város közepén porosodó ódon piaccsarnokkal: ha már úgyis ott tengődik, nyissunk benne ingyenes kortárs művészeti kiállítást! Bruges-be úgyis mindenki a kultúra és a történelmi múlt miatt jön, ráadásul esetleg még a kiállító helyi művészeknek is csurran-cseppenhet egy-egy ízléstelen, de gazdag ukrán vevő, és akkor legalább annyival is kevesebb segélyt kell nekik fizetni.

Feltehetőleg ilyen megfontolásból kerültek Linda-Marie Pattyn (mentségére mondva: nem ő volt az egyetlen ilyen a városban) alkotásai is a régi Bruges-i piac épületébe. Ezekre első pillantásra talán könnyelműen az "ocsmány mázolmány" minősítést aggatnánk, valójában azonban ez túlértékeli a műalkotást: ezek a képek még csak nem is kiugróan ocsmányak, egyszerűen csak mázolmányok.

A szénbányász városfejlesztési tippje: Bruges jobban tenné, ha régi posztókereskedőinek szentélyét nem alázná meg ilyesmivel és inkább arra gyúrna, ami valaha felvirágoztatta: vagyis használható áruk előállítására és kereskedelmére.