Régen, amikor még 19 éves voltam, jóval kevesebbet ismertem a világból és az SZDSZ-re szavaztam, akkor azt hittem, hogy az ARC kiállítás valami progresszív dolog, tartalmas üzenetekkel, vicces-ironikus formában. Jó néhány év kellett hozzá, hogy elkezdjem annak látni, ami: fájdalmasan provinciális, humortalan modoroskodásnak.
Jó, el kell ismerni, hogy szinte minden évben, így idén is, van 3-4 tényleg eredeti, tényleg vicces plakát. Ezek megtekintéséért viszont túlságosan nagy ár végignézni a többi csapnivaló alkotást, amiknek még nem is az a legnagyobb bajuk, hogy ostobák és rosszak, hanem hogy elviselhetetlenül kiszámíthatók: évről-évre mindig ugyanazokat az újrafelhasznált sémákat tolják az arcunkba. Lássuk, melyik az az öt alapkoncepció, amiről a társadalomkritikai érzékkel megáldott magyar kreatívok és művészek nem szégyellik minden évben újra és újra lehúzni az újabb bőrt:
1. A „magyar-szemét” koncepció. Ezeken a plakátokon többnyire szeméttelep, lepattant busz, ház, lakótelep, ilyesmi látható, vagy egy magyar zászlóval, vagy más egyértelmű utalással, hogy a bemutatott disznóól bizony Magyarországon található, sőt az nem más, mint maga a magyar igénytelenség (lásd a fotó). Az ilyen plakátok elkészítése minimális ráfordítást igényel (a témát, fotót nem nagyon kell keresni, a koncepció ékegyszerű), a siker viszont garantált: hiszen melyik néző ne átkozta volna már a magyar balsorsot egy felborított kuka vagy egy rohadó homlokzat miatt? Ööö, mondjuk esetleg az, aki látott már durvábbat külföldön. Persze ők nincsenek olyan sokan. Pedig ahhoz, hogy igénytelen, mocskos városokat lássunk, nem kell feltétlenül Indiáig vagy Romániába menni: a nagybetűs Nyugat-Európából például Brüsszel vagy Milánó már éppen megteszi.
2. A „szivárványos-toleráns”. Ilyen plakátból van a legtöbb minden évben. A lényeg, hogy adott néhány hajléktalan/roma/zsidó/buzi/egyedülálló anya/stb., és valahogy érzékeltetve van, hogy velük a gonosz, összeesküvő többségi társadalom milyen durván kibabrál. Ezek persze sokszor valóban (néha meg épp kevésbé) súlyos, másfelől viszont eléggé bonyolult társadalmi problémák. A plakátokon persze minden egyszerűen, fekete-fehéren jelenik meg, de így legalább gondolkodni se kell rajta sokat. A legbosszantóbb mégis ez az álszent – és a védelembe vett csoporttal szemben végtelenül cinikus – képmutatás: vajon az alábbi képet készítő Raffai Péter / Drahos Zsolt páros például hány kisfröccsre valót adott a táblát tartó bácsinak a pózért?
3. Az „anti-nacionalista”. Ez is örökzöld sláger, ezekből rendre megtudhatjuk, hogy a soviniszta-irredenta-fasiszta-stb. magyar nacionalizmus bizony még mindig komoly fenyegetés a világbékére. Kiváló példa rá Kovács Attila / Pohorelli László – feltehetően 5 perc kemény munkájával kitalált és elkészített – nagymagyarországos táblája. Most őszintén srácok, szerintetek 2010-ben tényleg bárkit is komolyan érdekel még Nagy-Magyarország azon túl, hogy néhányan – vélt vagányságból és rosszízlésből – kiteszik a matricát a kocsira? Még a Jobbik programjában is csak annyi van, hogy a magyar lakta területek hovatartozásáról kellene népszavazást rendezni egyszer valamikor a távoli jövőben…
4. Az „aktuáltpolitikai karikatúra”. Ez a csoport a Hócipő, Uborka és társai nyomába szegődve aktuálpolitikai gegekkel próbálja megrohamozni a rekeszizmainkat. Itt van pl. Horváth Péter „Itt az Udo, Magyarország!” című plakátja. Értitek, nem „itt az idő”, ahogy a Fidesz mondta, hanem az Udo. Idő-Udo, hahaha, hát nem jópofa?! Pedig az ilyen típusú szóviccek kiötlőitől már legkésőbb gimiben elhatárolódott a jobb társaság, annyira kényelmetlenül érezte magát a tréfáiktól – helyettük is. A másik ilyen volt az a pofátlan csávó, aki az Obama-féle „Yes, we can”-ből és a kenőpénzből csinált szóviccet, de volt még persze kínos Schmitt Pálos idétlenkedés meg Nemzeti Együttműködés is…
5. A „pimasz”. Nagyon hasonló az előző kategóriához, csak a debil ovihumort aktuálpolitika helyett a nemzeti szimbólumokkal ötvözi! Mert egy igazán progresszív társadalom a nemzet nagyjaival is képes viccelni. Mint az a – feltehetően fiatalkorú elkövetőkből álló – alkotócsoport, akik Petőfi Sándor szeme helyére raktak valami nagyon furcsa dolgot. Ami persze elsőre tényleg jó poén volt - még áltisi 5-ben, amikor az ember először kidekorálta az irodalomkönyvet…
Persze az ARC-ért legalább nem kell fizetni, és hát ahogy a mondás tartja: ingyé’ még a szar is jó. A vizuális szennyezésért viszont ennek ellenére is azt mondanám, hogy szénbányába ezekkel az arcoskodó köcsögökkel! De legalább egyszer húzzanak le egy napot egy hajléktalanszállóban vagy egy szabolcsi kisfaluban…
Az utolsó 100 komment: