A Nagy Szénbányász Díj

Blogunkban a kortárs művészet "remekeit" kívánjuk a nagyközönség számára közelebb hozni műértő kritikáinkon keresztül. Kritikai szemléletünk alapvetően a kispolgári földhözragadtságból valamint a proletár materializmusból táplálkozik, ars poeticánkat leginkább a klasszikus "bazmeg, ilyet én is tudok!" jelmondat fejezi ki. Ha a kedves olvasó érezte már magát átverve egy műalkotás szemlélődése közben, és legszívesebben inkább szénbányába küldte volna dolgozni az alkotót, hogy megtanulja, mi az a kemény munka, akkor írja meg nekünk a szenbanyaszKUKACgmail.com-ra.

2018.12.28. 02:02 Carbonaro

Ne hagyjátok becsapni magatokat: rossz a Rossz versek is!

Elkezdték játszani a mozikban a Van valami irritáló és unalmas 2-t, vagyis Reisz Gábor új alkotását, a Rossz verseket. Mivel már a 4 évvel ezelőtti első episode-nál (a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlanról beszélek, ha valakinek még nem esett volna le) is tömegével verték át az embereket, ezért most kötelességünk szólni előre: ne szopjátok be még egyszer ugyanazt a cumit és ne nézzétek meg ezt a szart is!

Mielőtt a részletekbe is belemennénk, egy kis ismeretelméleti fejtegetéssel nyitnék. Aki olvasta a Rózsa nevét Umberto Ecotól, tudja, hogy nem kell egy könyvet feltétlenül elolvasnunk ahhoz, hogy megtudjuk, nagyjából mi van benne: ha az ember más szerzőknél elolvassa, ők miket mondanak róla, továbbá felkészül az íróból, a kontextusból, etc. és még egy kis esze is van, akkor a könyv tartalmával akkor is tisztába kerülhet, ha annak az utolsó példánya valójában már több száz éve elveszett. Szóval légyszi senki ne jöjjön itt azzal, hogy úgy osztom az észt, hogy nem láttam a filmet: igen, tényleg nem láttam, de a VAN 1-et láttam (a kritika róla itt), az új rész trailerét is, továbbá elolvastam, mit írtak róla azok a kritikusok, akik a négy évvel ezelőttinél is felültették a pórnépet. 

Bizonyíték1:  minden, a filmről szóló recenzióban kifejtik, hogy a sztori gyakorlatilag teljesen ugyanaz mint a VAN 1-ben: egy félkegyelmű, jellegtelen balfaszt kirúg a barátnője, amitől csak még szerencsétlenebb és unalmasabb lesz. Az egyetlen különbség, hogy most a balfaszt maga a rendező játsza el, nem pedig egy samesza. Sokat elmond az egészről, hogy a kritikuslobbi (rájuk mindjárt visszatérünk) már eleve azt bizonygatja az írásaiban hosszú sorokon keresztül, hogy a Rossz versek mégis miért nem pont ugyanaz, mint a VAN, annak ellenére, hogy a sztori ugyanaz, a szereplők és azok karakterei ugyanazok és a rendező is ugyanaz. Pedig hát, ahogy mondják: ami hápog és úgy néz ki, mint egy kacsa, az bizony kacsa.

Bizonyíték2: nézzétek már meg a trailert, tök ugyanaz: rakás szerencsétlenség, már gyerekkorától ellenszenves főszereplő, a szülei megpróbálnak valami ambíciót verni bele, szakítás, nyomasztó hangulat, és nulla, de abszolút nulla poén - annak ellenére, hogy vígjátéknak hirdetik ezt az ócskaságot.

Kijelenthetjük tehát: Rossz versek = VAN 2 vagy még inkább VAN remake. Gyakorlatilag bemásolhatnám ide a 4 évvel ezelőtti kritikámat (nemlétező forgatókönyv, érdektelen, de leginkább nemlétező cselekmény, ellenszenves karakter, rosszul megírt párbeszédek és mondanivalónak kizárólag a merő önzés és egocentrizmus), de akkor csak ugyanazt csinálnám, mint a VAN-maffia. Vizsgáljunk meg inkább két új kérdést: miért nyomatják ezt a szart annyira a kritikusok és tényleg a 30-as generációról szól-e, ahogy azt a nyomatók állítják.

Nos, ami a rendszerváltás körül született generációt illeti: nem, azok bizony marhára nem ilyenek. Túlnyomó többségük dolgozik, eltartja magát, felelősséget vállal, esetleg családot is és ha nem is váltja meg a világot, de legalább érdekli ez-az, saját magán kívül, 30 éves korára túllépett azon, hogy gáznak tartsa a szüleit és van mondjuk egy kedvenc sorozata, stb. De akkor miért mondják azt a "rajongók", hogy ez róluk szól? Ez át is vezet a következő témánkra.

Ahhoz, hogy megértsük, miért áradoznak a filmkritikusok erről a csődtömegről, gondoljuk végig, hogy milyen arcok mennek el egy újság kultrovatához dolgozni. Nyilván bölcsészek. Csakhogy a közhiedelemmel ellentétben a bölcsészek nagy része egyáltalán nem balfasz. Akit igazán érdekel a dolog, az szép és egyáltalán nem olyan rosszul fizető akadémiai karriert is befuthat, akit pedig nem érdekel, de nem teljesen satu és van munkaetikája, azt pedig széptől a tisztes megélhetésig és a kemény küzdésig tartó skálán bárhol megtalálhatjuk. De a kultrovatoknál pont nem: ide azok kerültek, akiket annyira nem érdekelt a bölcsész szakuk, hogy hivatásként is ezzel foglalkozzanak, de annál piszkosabb volt nekik a munka, hogy elmenjenek tisztes polgári vagy akár melós állásba. Na, dereng már? Igen, akik olyanok, mint a VAN 1 és 2 főszereplői. 

Nekik nyilván tetszik a film, mert magukat látják benne piedesztálra emelve (hiszen ők nem akarnak magyar paradicsomot venni meg migránsozni, mint az őket eltartó szüleik!), így 4 éve is teleírták az újságokat azzal, hogy mennyire szuper ez a film, hogy aztán az egyszeri munkásember csak pislogjon a moziban, hogy mi ez a fos. Azért érezhetik, hogy ez most már másodszorra nem lesz elég: a 444-en Szily (a semmirekellő, felelőtlen anything goes újságírótípus állatorvosi lova) már azzal a csellel jön, hogy neki a VAN 1 igazándiból nem is tetszett, nade a 2, ez most mennyivel sokkal jobb...

De ti ne szopjátok be. Annyi jó film van most a mozikban: a Ruben Brandt, a Silvio és a többiek, de talán még azzal is jobban jártok, ha kiveszitek a videótékából a Pókember 5-öt. Ha viszont megint hagyjátok magatokat átverni, akkor lesz ebből a borzalomból még harmadik is!

2 komment

Címkék: VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan rossz versek


2017.02.28. 13:35 Carbonaro

A Nagy Szénbányász díjat is megnyerte a Mindenki

Most, hogy ekkora hype lett ez a Mindenki című kisfilm, hogy már az Oscart is megnyerte, ideje hogy végre kimondja róla valaki a józan parasztész talaján állók igazságát. Szóval mondom is: a film egy elképesztően naív, demagóg, de legalább jó kártékony "jóember"-propaganda - nem is csoda, hogy Hollywoodban díjazták. Ezért erre az évre előre is a Mindenki alkotóinak-szereplőinek ítéljük a Nagy Szénbányász díjat. 

20161117mindenki-deak-kristof.jpg

Indoklás:

Azon ugye már fenn se akadunk, hogy a történet így a valóságban biztosan soha nem történhetne meg. Egyrészt, aki énekelt már kórusban, tudja, hogy néhány bárdolatlanabb hang pl. egy 80 fős bányászzenekarból sem igazán üt ki, másrészt a gyerekek bizony legalább olyan gonoszak, mint a sújtólég és nagyon könnyen bedőlnek a manipulációnak is, ezért kizárt, hogy a tanár ellen fordultak volna a film által bemutatott helyzetben. Még a Való világban is több realizmus van, aminek a rommá bírságolásából az ORTT finanszírozta ezt a filmet (mert hát surprise, surprise, ez is állami pénzből készült). De hát így működik a romantikus művészet: találj ki valami szépet, és már senkit nem fog érdekelni, hogy az nem is igaz.

De nem is ez a legnagyobb baj a Mindenkivel, hanem a hazug, leegyszerüsítő, demagóg üzenet: szolidaritás minden, de legfőképpen a teljesítmény felett, kerül, amibe kerül. Persze lehetett volna egy intelligensebb, egyrészt-másrészt dilemmákat is bemutató filmet csinálni arról, hogyan egyeztethető össze a teljesítményelv és a szolidaritás. Ehelyett mit mond a film? Hogy a kórusban nem elég, ha a közös teljesítményhez nullával hozzájárulókat is bevonják a jutalomba, elviszik külföldi koncertre, stb., hanem még azt is hagyni kellene nekik, hogy elcsesszék a többiek munkáját.

A film üzenete szerint a teljesítmény nem számít, vagyis például a való életben:

- műkörmösöket is oda kellene engednünk a paksi atomerőmű irányítószobáiba, mert hát nehogy már csak azok nyomogathassák a gombokat, akik jók voltak atomfizikából?

- miért zárnánk ki a utcaseprőket abból a csodából, hogy műtéteket végezzenek el beteg embereken csak azért, mert nem ők voltak a legjobbak agysebészetből?

- nem kellene kivetni valót találnunk abban, hogy egy krónikus hazudozó, súlyos szociopata outsider legyen az Egyesült Államok elnöke arra hivatkozva, hogy nehogy már csak a szakértő elit tagjainak legyen esélye hozzáférést kapni az atomtöltetek indító kulcsaihoz?

A film rendezőjének, Deák Kristófnak büntetésként azt szabnánk ki, hogy a következő filmjének egy jelenetét egy ferencvárosi futballhuligán, vagy ami még rosszabb, én magam rendezzem, hiszen miért zárnánk ki valakit a filmművészeti önkifejezéstől és ítélnénk a mozinéző némaságára csak azért, mert nem végezte el a filmművészetit, hanem elment helyette dolgozni? (Ez az ötlet egyébként már meg is valósult a nagyszerű Anders Thomas Jensen Kiságyúk című, zseniális filmjében (link), nem is nyert a fancy filmfesztiválokon soha sehol semmit - ezt érdemes megnézni egyébként, nem a Mindenkit).

Szólj hozzá!

Címkék: oscar mindenki deák kristóf


2014.12.11. 01:17 Carbonaro

Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan? - Dehogy is, csak egy szokásosan béna magyar film

A blogban eddig hanyagoltuk a filmeket, főleg a magyar kortárs művészfilmeket, mert azok amúgy is annyira köztudottan szarok, hogy nincs hírértéke ezt még egyszer leírni. Most viszont kivételt teszünk: a "VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan" című - már ha ezt tényleg címnek lehet nevezni - borzalmat ugyanis annyira tolják mostanában ahhoz képest amennyire elfuserált, hogy valakinek ki kell mondani végre: a király meztelen.

A VAN megbízhatóan hozza egy rossz film gyakorlatilag összes tipikus hibáját:

- nincs benne történet: mármint az nem elég a figyelem 90 percen keresztül való fenntartásához, hogy egy szerencsétlen balfácán, aki 30 éves korára egy percet nem dolgozott és a szülei tartják el, hagyja magát sodródni a teljesen hétköznapi körülmények által. Még a szerelmi szálat is sikerül érdektelenné tenni, mert emberünk semmi tudatosat nem tesz azért, hogy a BKV-ellenőr csajt, aki megtetszik neki a buszon, újra megtalálja vagy a lelépett barátnőjét visszaszerezze. Ilyen erővel azt is mutathatták volna másfél óráig, ahogy egy kékmoszatot ringat a víz, nem is bírtam a filmet végignézni, az utolsó 10 percről kijöttem (ha abban lett volna a katarzis, akkor bocsi),

- nincsenek benne rendesen megírva a párbeszédek: több jelenetben nyilvánvalóan improvizáltak a színészek, ráadásul ezt az alkotók megpróbálják úgy eladni, mintha ettől lenne a dolog hiteles. Pedig a történet hiányát még lehetett volna kompenzálni néhány frappáns, vicces vagy érdekes szöveggel,

- nincsen benne érdekes, szimpatikus karakter: a főszereplő egy rakás szerencsétlenség, álmok, ambíció, kiállás, hobbi, érdeklődés vagy legalább perverzió nélkül. 30 éves korára bírta elvégezni az egyetemet filmtörténet szakon, de még ez sem érdekli (egyszer rákérdeznek, hogy milyen filmeket szeret, és erre se tud semmit se mondani). A szülei tartják el, de azért nem nyomorog egyáltalán. Az ég világon semmi érdekes nem történt vele egész életében. Se jó, se rossz. Ja bocs, nemrég kirúgta a barátnője. Mekkora sztori!

- nem akar és nem is tud mondani semmit: legalább is semmi érdekeset, nagyjából azon kívül, hogy az alkotók legnagyobb generációs élménye a piálás a "világszínvonalú" pesti bulinegyedben (anyu pénzén), meg persze deszar hely Magyarország meg hogy mindenki elmegy innen.

 

De az igazán felháborító nem is az, hogy a film rossz lett, mert van az úgy, hogy nem jön a jó ötlet. Itt viszont a történet egyáltalán nem fikció: a rendező Reisz Gábor és a főszereplő Ferenczik Áron bevallottan önéletrajzi ihletésű filmet csináltak. Borzasztó érzés, hogy a mozijegy kifizetésével olyan arcokat támogattam, mint a főszereplő, akik 30 éves korukig nem dolgoztak semmit, nem történt velük semmi, nem érdekli őket semmi és nem is nagyon ismernek többet a világból a Szóda-Szimpla-Fogasház-Kuplung négyszögön túl.

A legárulkodóbb ezeknek a srácoknak a világképéről az a viccesnek szánt és még a trailerbe is hangulati húzóelemként betett beszólás, amikor a főszereplő megkérdezi magától, hogy miért fél a BKV-ellenőröktől akkor is, ha van bérlete. Persze ha ezt valami tini hülyegyerek nyögi be a buszon, az még valahol érthető, de szerintem felnőtt, minimális szociális érzékenységgel rendelkező, gondolkodó emberek számára a legadekvátabb érzés egy BKV-ellenőrrel kapcsolatban legfeljebb a sajnálat lehet - ők ugyanis egész nap a hidegben, koszos járatokon és aluljárókban küszködnek egy csomó primitív és aggresszív utassal kb. havi nettó 70 ezerért. Pont annyiért, amennyit a film főszereplője, Áron költ az albérletére - a szülei pénzéből. Azt, hogy a készítők mennyire el vannak tájolva, semmi nem mutatja jobban, minthogy mindenhol angol felirattal tolják a filmet - ezek tényleg azt hiszik, hogy egy szerencsétlen félkegyelmű rém unalmas sztorija bárkit érdekelni fog, csak azért mert be van vágva pár kép a hangulatos pesti romkocsmákról?

Szóval a film alkotóinak a Szénbányász blog ajánlása annyi lenne, hogy menjenek el díszletpakolónak egyszer legalább olyan filmek forgatására, mint a Valami Amerika vagy a Megdönteni Hajnal Tímeát, és akkor 1) közelebbi ismereteket szereznek a munka koncepciójáról, 2) rájuk ragadhat valami arról, hogy kell nézhető filmeket készíteni.

13 komment

Címkék: Reisz Gábor VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan Ferenczik Áron


2012.12.10. 23:17 Carbonaro

Képüzenet a hazai CHF-adósoknak

A minap úgy adódott, hogy Genfben jártam, ezért gondoltam, megnézem, milyen kortárs kiállításokon burzsujkodnak a burzsuj svájciak. Egyébként nyilván semmilyenen, hiszen mindenki tudja, hogy a svájci földhözragadt, kuporgató hegyi-falusi népség, amelyik nem nagyon költ felesleges dolgokra, esztétikai élményként pedig bőven megelégszik a lepolírozott audijával az otthoni garázslámpa fényénél. Na, de lényeg a lényeg, benéztem a genfi kortárs és modern művészeti múzeumba, a Mamco-ba. Persze mondanom se kell, hogy kongott az ürességtől.

Mármint látogatóilag, mert kiállított tárgyak voltak szép számmal, köztük elég durva dolgok is. Például volt egy rész, ahol a művész oszladozó hullákat fényképezett le, illetve akadt egy csávó, aki lakótelepeket festett a legélethűbb módon szerte a nagyvilágban, többek között Békásmegyeren is. Ezeket a képeit állítólag különös érdeklődéssel szokta figyelni a svájci törzsközönség. De én inkább a hazai blogolvasók számára akartam valami szemrevalót mutatni, ezért döntöttem az alábbi kép mellett.

genf.JPGA mellékelt festmény első ránézésre nem tűnik különösebben érdekesnek. A címe, Romantik VI sem igazán visz közelebb az értelmezéséhez. Ha azonban kicsit utánanézünk az alkotó Bernhard Martinnak, azt találjuk, hogy az 1966-ban született német festő előszeretettel örökít meg szürreális kompozíciókat és gyakran választ stilisztikai elemeket a fogyasztói társadalomhoz kapcsolódóan. És nyilván annak is kell valami mondanivalót hordozni, hogy a képet épp a svájci frank hazájában állították ki. Igen, megvan, így már összeáll: először fogyasztás, aztán szürreális helyzet, csonkig szívott cigi a szájban, úgyis, mint az önpusztítás egyfajta szimbóluma, alámerülés - itt teljesen nyilvánvalóan csak egy magyar CHF-adósról lehet szó! Mai műtárgyunkat a frankadósságukban elmerülő honfitársainknak ajánljuk!

(Akiket még egy közszolgálati jó tanáccsal is szeretnénk ellátni: lépjetek be az árfolyamrögzítésbe!).

Szólj hozzá!

Címkék: genf mamco bernhard martin CHF adósok


2012.06.10. 23:57 Carbonaro

Bányászjárás Bukarestben

Nos úgy döntöttem, hogy a hétvégére kiugrom kicsit kávézgatni és megnézni egy-két kiállítást Bukarestbe... Hahaha, viccelek csak nyilván. Valójában hivatalos ügyben voltam ott, de gondoltam, ha már így alakult, megnézem, mit tud a város kínálni kortárs művészeti fronton. Már csak "a név kötelez" alapon is: ne felejtsük, Romániában nagy hagyománya van a bányászjárásnak, vagyis amikor a Zsil völgyében néhány ezer szénbányász felhúzza magát az ország dolgain, és ezért felutazik kicsit "rendet csinálni" a degenerálódott fővárosba. Ebből a szempontból a bukaresti Kortárs Művészetek Nemzeti Múzeuma abszolút ideális helyen van: a parlament épülete ad otthont neki. 

A múzeumban épp a subREAL nevű román művészcsoport retrospektív kiállítása volt. A csoport még a rendszerváltás környékén aktívkodott, alkotásaik elsősorban az akkori román viszonyokra reagáltak. A kiállítás blogunk szempontjából valóságos aranybányának bizonyult, alig tudtam eldönteni, melyik műremeket tegyem ki ide. Volt például egy olyan installáció, amin befőttes üvegeket illetve háztájiban kitermelt húsokat raktak halomba, ezzel reflektálva arra, hogy - amint a katalógus magyarázta - Romániában a 80-as évek a lakosság számára nagyjából-egészéből az éhhalál elkerüléséről szólt. ("Csóringer románok" - böffenhetne ki belőlünk a jóllakott kultúrfölény, ha nem állna épp a mi gazdaságunk is elég cefetül). Aztán volt egy olyan műremek is, ahol papírból vágtak ki péniszformákat, megkértek embereket, hogy írjanak valamit a papírpéniszekre, majd megnézték egymásét, végül pedig az összeset kirakták a falra.

De aztán végül az alábbi, kellemes Drakula-hangulatú darab mellett döntöttem, aminek a címe "A Kastély", és a Ceausescu által megálmodott, a múzeumnak is otthont adó, megalomán parlament-épületet ábrázolja Carpati márkájú cigaretta (!) dobozaiból kirakva. A háttérsztori a következő: ugyebár Romániáról mindenkinek - főleg a bunkó nyugati köcsögöknek - az ócska Drakula-ponyvák jutnak az eszébe, ráadásul erre a román főfejesek végső kétségbeesésükben még turizmust is akartak építeni mindenféle Drakula-parkokkal. Ez a művészeket egy ideig frusztrálta, mígnem aztán úgy döntöttek, hogy ha már úgyse tudnak ellene tenni semmit, akkor már inkább ők is felülnének erre a vonatra. Így született meg az alábbi alkotás, de a sorozathoz tartozott egy Mona Lisa - Vlad Tepes montázs, karóerdő, stb is. Azonban úgy látszik, hogy a vérszívó grófról további bőröket már csak Hollywood tud lehúzni sikeresen, legalább is az ezt az alkotást jegyző subREAL csoport tagjai nem igazán futottak be nagy karriert: a wikipédia alig ismeri őket (itt és itt).

 

(Külön poén, hogy a kiállítási katalógus szerint a múzeumalkalmazottak annak idején nagyon csalódottak voltak, amikor "kiderült", hogy a Carpatis dobozokban nem volt igazi cigaretta).

Nos, Zsil völgyi bányászok, nem lenne ideje egy újabb egészségügyi sétának a fővárosba? :DDDDD

1 komment

Címkék: bukarest subreal csoport


2012.05.13. 21:45 Carbonaro

Az autórontó

Amikor gyerek voltam, minden kisfiú megőrült az akkoriban népszerű mini autómodellekért, a matchboxokért. Ahogy később a felnőtt életben is, a kisfiúk is két csoportra voltak oszthatók a kocsikkal való bánásmódban: volt a gondos, polirozós, törődős fajta; illetve voltak a matchbox-törők, akik ütköztették, kalapálták, rongálták az autókat. Mai művészünk feltehetően az utóbbi csoportba tartozott volna, méghozzá nagyon úgy tűnik, hogy nem is csak kisfiúként, hanem felnőtt fejjel is.

John Chamberlainről van szó, akinek a közelmúltban láttam a teljes életművét felölelő kiállítását a New York-i Guggenheim Múzeumban. Fényképet csak erről az egy, "Essex" című alkotásáról tudtam csinálni a szigorú biztonsági őrök miatt, de igazándiból mindegy is, mert a többi is ugyanilyen volt. Chamberlain védjegye ugyanis a roncsautók különböző darabjaiból összekalapált-hegesztett amorf ócskavas-halom. A közelmúltban, 84 évesen elhunyt művész ezekkel futott be, de később csinált hasonló, teljesen formátlan képződményeket galvanizált acélból, purhabból, megolvasztott plexiből és alumínumlemezekből is.

Na jó, de miért? - kérdezhetnénk. Nos, az okosok szerint Chamberlain az ún. absztrakt expresszionizmus úttörője volt a szobrászatban. Ugye az expresszionizmus eleve arról szól, hogy a művész leszarja a nézőt, mert őt csak a saját érzéseinek a kifejezése érdekli. Az absztrakt expresszionizmus ezt annyiban "haladja meg", hogy az ábrázolás figuratív jellegétől is eltekint. Vagyis: a művész alaktalan, formátlan torzókban fejezi ki önmagát - aki meg ezt esetleg nem értené, az nyilván úgyis bunkó.  

Mindeközben persze maga Chamberlain nem szórakozott rosszul: az audioguide említett is valami történetet, amikor - bepiálva-benyomva - egy kalapáccsal egész éjjel ütötte egy korábban összehegesztett alkotását, majd másnaposan rájött, hogy az tulajdonképpen ettől lett igazi mestermű. A legjobb sztorija azonban kétségtelenül az, amikor egy galéria elől a közterület-fenntartók elvitték két munkáját, mert azt hitték rá, hogy ócskavas (a wikipédia szerint). 

Ezért mai műtárgyunkat ezúttal nem a szénbányászoknak ajánlanánk, hanem vasazós-színesfémezős roma polgártársainknak. Végül is maga Chamberlain is ebből élt - náluk kevésbé közhasznúan, viszont lényegesen jobban.

Szólj hozzá!

Címkék: new york guggenheim john chamberlain


2012.01.18. 23:32 Carbonaro

Művészhiszti - most épp a Trafóban

Vajon mit csinált Steve Jobs, amikor 1985-ben kirúgták az Apple-től? Talán elkezdett ő vagy a támogatói jajjveszékelő cikkeket irogatni a (baráti) sajtóba meg szaladgálni fűhöz-fához, hogy szakmailag megalapozatlan, igazságtalan, az egész szakmára szégyent hozó, stb. POLITIKAI döntés született? Nem, hanem odébb állt és csinált egy jobb céget. Hiszen ő nem egy (állami tulajdonú) magyar művészeti intézmény igazgatója volt.

Nekünk viszont sajnos minden egyes, a régi igazgató leváltásával végződő igazgatói pályázat után végig kell hallgatnunk ugyanezt a kultúrkampfos picsogást. Ez mindig így történt az elmúlt 20 évben, és most, pár hónappal ezelőtt a Dörner-ügyben, illetve az éppen aktuális Trafó-pályázaton is, ahol Bozsik Yvettet nevezték ki az eddigi igazgatóval, Szabó Györggyel szemben.

A Dörner György körüli nagy perpatvar valamennyire még menthető is volt, hiszen azért szélsőjobbos igazgatót kinevezni egy önkormányzati színház élére mégiscsak vérciki. (Bár azért itt is inkább egy sokkal pitiánerebb sztori rajzolódik ki a háttérben. Legalább is Gáspár Sándor szerint valójában Eperjes Károly nyomta be Dörnert azért, hogy így álljon bosszút az Új Színház akkori művészeti vezetőjén, Szikora Jánoson, aki egyszer valamikor, valahol ellene szavazott valami másik helyen. Hát erre már tényleg csak azt lehet mondani, hogy valaki szóljon már az óvónéninek...). 

A Trafó körüli rinyálás viszont szélsőjobbos szál híján végképp menthetetlen. És emellett borzasztó röhejes is: ebben a cikkben az egyik szakember pl. úgy fikázza le az új igazgató zenei programját, ami nekem boldog áltisis koromat idézi, amikor emberek tényleg képesek voltak őszintén összeveszni azon, hogy most akkor az Ace of Base az menő vagy gáz.

Ettől az elviselhetetlen hisztitől egyetlen módon szabadulhatnánk meg egyszer s mindenkorra: privatizálni kell az összes színházat, művészeti műhelyt, alkotóházat, színpadot, stb., az összeset, kivétel nélkül kivenni állami-önkormányzati tulajdonból és eladni magánbefektetőknek. Egy magánvállalkozásnál ugyanis teljesen magától értetődő, hogy a tulajdonos azokat bízza meg az üzemeltetéssel, akiket a saját (profit- vagy más egyéb) szempontjai alapján éppen szimpatikusnak talál. Szerintem egyébként ennek akkor is természetesnek kellene lenni, amikor a tulajdonosi jogokat konkrétan egy polgármester gyakorolja - csak hát ugye a mindig borzasztó tudatos (legalább is ilyenkor tudatos) adófizetők szeretnek mindenbe belepofázni. (Persze amikor áfás számlát kellene kérni, akkor ugyanők már messze nem ilyen közpénz-tudatosak...).

Erre meg ugye azt szokták mondani, hogy dehát a kultúra az sokkal fontosabb annál, hogy a piac farkastörvényeire bízzuk, még a végén kevesebb színház lenne és drágábbak a jegyárak. És akkor mi van? Valójában a kultúra ugyanúgy egy iparág a sok közül, mint ahogy a szénbányászat is, a színházi előadás meg egy termék, mint a gyümölcsjoghurt. Ha a joghurt-lobbiba nem tömjük az állami szubvenciót, hogy több és olcsóbb legyen a joghurt, akkor a sokkal idegesítőbb arcokat felvonultató kultúrlobbiba miért kell? 

Főleg, hogy a budapesti színházi szcéna - a benne forgók szerény önértékelésével ellentétben - egyáltalán nem világhírű vagy világszínvonalú és nem hozza meg hetente a katarzist a közönségnek. Rendszeresen járok színházba, de becsléseim szerint, úgy kb. 3-4 évente látok olyan darabot, ami tényleg nagyon elgondolkodtató vagy emlékezetes a számomra, és emellett még évente egyszer-kétszer kifejezetten jó és szórakoztató alkotásokat. A többség azonban inkább az "egynek jó" vagy egyenesen a "bosszantó, ostoba, béna" kategóriájú iparosmunkák közé tartozik. Nagyjából ugyanezeket az arányokat pedig a teljesen állami pénz nélkül működő Hollywood és a kedvenc kispesti videótékám is hozni tudják. (Mellesleg az USÁ-ban a színházak nagy része is magánvállalkozás).

A szénbányász-blog ajánlása tehát ezúttal nem a bányamunka lenne a magyar színházi slepp számára, hanem hogy fejezzék be a hisztit és húzzanak le pár évadot egy profitorientált magánvállalkozásban. 

2 komment

Címkék: trafó magyar művészek


2011.11.26. 16:13 Carbonaro

A halálra b%?@ott tücsök - a tanmese modern színházi változata

A blog eddigi bejegyzéseiben hanyagoltuk a színházi előadásokat. Ez nem véletlen: a képzőművészetben az alkotó felelőssége egyértelmű, így ott azon se kell gondolkozni, kit zavarjunk le a felháborító produktumért a szénbányába. A színház egy kicsit bonyolultabb, mert egy darabnál a szerző, a rendező és a színészek felelőssége megoszlik a végeredmény minőségében. Vagyis lehet akár jó darabot is elcseszett módon rendezni és előadni és fordítva.

A Katona József Színházban játszott Golden Dragon című opusznál szerencsére egyszerű a helyzet: a kortárs német drámaíró, Roland Schimmelpfennig eleve ordenáré darabját a semleges rendezői akarat és az egyébként jó színészek sem térítették el az eredeti irányvonaltól. Ami egyébként a kortárs daraboknál általában eléggé kiszámítható módon és fájdalmasan ugyanaz: magányos, elidegenedett emberek a legalantasabb ösztöneiktől vezérelve ronda, gusztustalan dolgokat csinálnak, amit a kortárs szerző annyira kisarkítva és eltúlozva tol az arcunkba, hogy azt már végképp nem lehet komolyan venni.

A Golden Dragonban például a tücsök és a hangya klasszik meséjét a szerző a következő módon tette egy kicsit "aktuálisabbá": amikor a tücsök a végigmulatott nyár után bekopogtat a hangyához élelemért, akkor a hangya eladja a tücsköt kurvának, akit aztán a többi hangya halálra basz (természetesen ilyen stílusban). A darabban továbbá olyan jeleneteket látunk, mint amikor például a nagypapa a fiatal kisunokája friss húsát látva  felizgul, lemegy kurvázni, de nem áll fel a farka, ezért jól összeveri a kurvát.

Nem az a baj ezekkel, hogy megbotránkoztató lenne vagy hogy nem a szépre tanítana, mert hát ugye maga az élet sem arra tanít. A probléma inkább az, hogy ilyen hírekből legalább napi kettőt-hármat olvashatunk a Blikkben vagy a Velveten. Ezek után egyszerűen szánalmas, amikor a sikert hajszoló drámaíró a valós bulváreseményekkel próbál versenyre kelni és valami még sokkolóbbat mondani. Ennek csak mesterkélt giccs, unalom, ásítozás lehet a vége.  

Ezért Roland Schimmelpfennignek inkább azt javasolnánk, hogy jelentkezzen bulvárújságírónak a német Bild Zeitunghoz, a magunk részéről pedig egyre inkább úgy látjuk, hogy a budapesti színházi szcénát talán már tényleg csak Dörner Gyuri bácsi és a Hátország színpad mentheti meg a totális unalomtól...

17 komment

Címkék: színház katona schimmelpfennig golden dragon


2011.09.07. 23:38 Carbonaro

A művész esete a nyelvtanulással

Egyszer láttam egy kéregetőt, aki "sörre gyűjtök" táblával próbált egy kis együttérzést és aprót kicsiholni a járókelőkből. Nálam ez bejött, adtam neki. Valami hasonlót éreztem, amikor Mladen Stilinović kiállítását tekintettem meg még a nyáron a Ludwig Múzeumban. Egy horvát művészemberről van szó, aki az okosok szerint a konceptuális művészet képviselőjeként a cinikus neoavantgárd társadalomkritika műfajában alkot, blablabla stb., ami a Szénbányász eccerű értelmezésében azt jelenti, hogy a pofátlanságot olyan magas szintre fejlesztette, amin már tényleg csak mosolyogni lehet. Hogy az olvasók is értsék, miről van szó, alább csatolva Stilinović "Művész alkotás közben" című önábrázolás-sorozatának egyik darabja:

 Elárulom, hogy a sorozat többi darabján is ugyanúgy egy igénytelen bajszos csávó látható ágyban fetrengés közben, bár egy kicsit más pózokban...

A horvát mester igazi "és ezt így hogy?" típusú döbbenetet kiváltó alkotásával pedig a fényképezőkép már el sem bírt, ezért az olvasó itt kénytelen lesz a képzelőerejére támaszkodni. Szóval a nagy mű úgy nézett ki, hogy a galéria egyik termét kiplakátolták egy angolszótárból kitépett lapokkal, amiken az egyes címszavak mögötti magyarázat festékjavítóval ki volt fehérítve, a helyére pedig kézzel odaírva: "pain". A szótár minden egyes szavánál. A múzeumi idegenvezető által ismertetett történet szerint ugyanis Stilinović egy idő után rájött, hogy soha nem fog befutni, amíg nem tanul meg angolul. Ezért neki is esett az angoltanulásnak, csak hát nem igazán ment neki, így bosszúból a fentebb leírt módon bánt el a szótár minden egyes szavával. Nyilván demagógia lenne azt állítani, hogy ennyi erővel meg is tanulhatta volna őket...

A történet voltaképpen bármely alternatív iskola pedagógusát melegséggel töltené el: Stilinović nem gyötörte magát tovább az angol nyelvvel, továbbra is Zágrábban él, és a műveinek még Budapest sem kispálya, így mi is megnézhettük őket.  Azért a Szénbányász Blog tippje: mostantól minden művészeti ösztöndíjat kössenek legalább egy "C" típusú középfokú Rigó utcai nyelvvizsgához.

Szólj hozzá!

Címkék: szótár ludwig múzeum stilinović mladen


2011.01.01. 22:28 Carbonaro

Uszadékfa és állatkínzás Tajvanról

A mai bejegyzés a pesti Ludwig Múzeumban látható Taiwan Calling vendégkiállításról szól. Be kell valljam, eredeti tervem az volt, hogy majd ilyen jó kis furcsa-sárga-emberkézős, vissza-a-rizsföldekre küldős fikázást írok, de az az igazság, hogy a kiállítás elég jó. Jónéhány eredeti és/vagy jópofa alkotás van, a bénábbakat pedig legalább az egzotikum érdekessé teszi: például azt a különben teljesen értelmetlen videót, amiben a szereplők szavakat sorolnak a szép, melódikus kínai nyelven. Ilyen borús, hideg, téli időben pedig kifejezetten szívmelengető érzés szubtrópusi tájakon és pálmafák közt készült képeket nézegetni.

Na persze a méltatás azért nem a mi kenyerünk, így koncentráljunk inkább a Taiwan Calling gyengébb láncszemeire. Például Tsai Charwei installációjára, ami a szokásos kortárs művészi pofátlanságot még egy kis állatkínzással is megfejeli. A több darabból álló (Uszadékfa 2010, Hal-projekt 2008) műalkotás-együttes részei: padlóra kiszórt, egybefüggő homok, néhány uszadékfa, amihez hasonlót bárki szedhet az alsó rakparton, illetve egy projektor, ami egy pár perces jelenetet vetít a homokra. A jelenetben partra vetnek egy halat, ami fickándozik még egy kicsit, majd amikor már csak csendesebben fuldokol, akkor egy kéz fekete írásjeleket pingál a hasára, amíg az be nem tellik (video itt).

A művésznőnek egyébként éppen ez a specialitása: írásjeleket, szövegeket pingálni a legkülönfélébb dolgokra, például fára, gombára, egy darab tofura (figyeljük meg az étellel való játékot, mint visszatérő motívumot!), csontokra, húsdarabokra, stb. Mindennek az értelmét nehéz kibogarászni, annyi biztos, hogy valami buddhista szósz is van az egészen, aki akarja, itt próbálhatja befogadni Charwei kisasszony gondolatait. Én kb. a felénél feladtam.

Féltem, ha a végére érek, akkor elhatározásommal ellentétben mégiscsak elkezdek rizsföldezni...

Szólj hozzá!

Címkék: ludwig múzeum taiwan calling tsai charwei